
Fókuszáljunk most a negatív érzésekre, pontosabban
azokra, amelyeket a Párunkkal való nézeteltérés közben élünk át. Hogyan lehet
vajon konstruktívan, azaz építő jelleggel vitázni? Hogyan tudjuk kifejezni
feszültségeinket, negatív érzéseinket úgy, hogy mi közben az általunk átélt
feszültség csökken addig társunkat se romboljuk le?
Az amerikai Anthony Wolf (klinikai
szakpszichológus) egy egész könyvet szentelt a témának, amelyből szemezgetve kivettem
néhány gondolatot, és tovább szőve most néhány tippet szeretnék adni a
harmonikusabb kommunikáció érdekében.
Talán az első, és legfontosabb tipp, hogy vegyük
észre a vita kapcsán magunkból előbújó “Gyermeki –Én-t”. A Gyermeki Én
ugyanis egy sértődékeny, makacs, és
mozdíthatatlan oldalunk, amely még akkor is harcol, amikor már egyértelmű, hogy
felesleges. Próbáljunk meg Felnőtt énnel benne lenni a vitában, ahol a győzelem
és a pillanatnyi siker elérése helyett a hosszan tartó harmónikus kapcsolatot
tartjuk szem előtt. Ha a másik fejéhez vágunk indulatból sértéseket, vagy
bezárunk és nem halljuk meg az ő igényeit, akkor a viták rombolni fogják
kapcsolatainkat egyre inkább eltávolítva
a két embert egymástól.
A második legfontosabb, hogy maradjunk minden
esetben a vita tárgyánál, azaz ne
kezdjuk el egymást szapulni és azt bizonygatni, hogy kinek is van igaza. Csak a
tényt nézzük, ami miatt a nézeteltérés kialakult, mert elképzelhető, hogy
alapvetően nincs is akkora feszültség közöttünk az adott témára vonatkoztatva,
csak mindannyian mögé tettünk valami más, sokkal személyesebb dolgot, érzelmet,
ami elvitte a beszélgetést a vita irányába.
Végül a harmadik tipp, hogy ne akarjuk mindenárom megoldani a helyzetet,
ne hergeljük bele jobban magunkat a vitába, mint szükséges. Mindkét fél
mondhassa el a véleményét, és ha nincs közeli álláspont, akkor zárjuk le a
vitát (ez lehet átmeneti, vagy végleges lezárás a vita tárgyától függően). Van olyan állapot, amikor jobb egy kicsit
távolabb menni, lehiggadni, és állni hagyni a dolgokat. Így később visszatérve
lehet, hogy az adott helyzet már nem is tűnik
olyan feszültséggel telinek. Sokszor elég annyi is, hogy kimondhattunk
az érzéseinket, hiszen ezáltal megkönnyebbülünk, megéltük, hogy társunk
meghallgatott, odafigyelt rank. Azaz nem minden esetben kell az igazunkat
megvédeni, kijárni, néha elég csak figyelni vagy a kimondás által
megkönnyebbülni.
Porkoláb-Minarik Annamária
klinikai szakpszichológus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése