Férfiak és a szülési fájdalom

Azt hiszem, különösebb kommentet nem kíván ez a post. Sokat elárul a nők mindent felülmúló erejéről. A szülésről sok férfinak van véleménye, természetesen átélt élmény nélkül. Ennek a két fiúnak a véleménye azonban hitelesebb.

Nézzétek meg! A fiúk édesek, a kezdeményezés meg respektálandó.


http://hir.ma/bulvar/ferfiakon-szimulaltak-a-vajudas-es-a-szules-fajdalmat-ket-ora-mulva-feladtak-a-sracok-video/30864

Az építő jellegű veszekedés

Ahhoz, hogy egy kapcsolat pszichológiai értelemben egészségesen működjön, szükséges, hogy kifejezzük érzéseinket, legyenek azok pozitívak vagy negatívak. Ez azt is jelenti egyben, hogy minden egészséges kapcsolatban előfordulnak nézeteltérések, viták, de az korántsem mindegy, hogy egy vita konstruktív, azaz építő vagy destruktív, azaz romboló eredménnyel zárul.

Fókuszáljunk most a negatív érzésekre, pontosabban azokra, amelyeket a Párunkkal való nézeteltérés közben élünk át. Hogyan lehet vajon konstruktívan, azaz építő jelleggel vitázni? Hogyan tudjuk kifejezni feszültségeinket, negatív érzéseinket úgy, hogy mi közben az általunk átélt feszültség csökken addig társunkat se romboljuk le?

Az amerikai Anthony Wolf (klinikai szakpszichológus) egy egész könyvet szentelt a témának, amelyből szemezgetve kivettem néhány gondolatot, és tovább szőve most néhány tippet szeretnék adni a harmonikusabb kommunikáció érdekében.

Talán az első, és legfontosabb tipp, hogy vegyük észre a vita kapcsán magunkból előbújó “Gyermeki –Én-t”. A Gyermeki Én ugyanis  egy sértődékeny, makacs, és mozdíthatatlan oldalunk, amely még akkor is harcol, amikor már egyértelmű, hogy felesleges. Próbáljunk meg Felnőtt énnel benne lenni a vitában, ahol a győzelem és a pillanatnyi siker elérése helyett a hosszan tartó harmónikus kapcsolatot tartjuk szem előtt. Ha a másik fejéhez vágunk indulatból sértéseket, vagy bezárunk és nem halljuk meg az ő igényeit, akkor a viták rombolni fogják kapcsolatainkat egyre inkább eltávolítva  a két embert egymástól.

A második legfontosabb, hogy maradjunk minden esetben a  vita tárgyánál, azaz ne kezdjuk el egymást szapulni és azt bizonygatni, hogy kinek is van igaza. Csak a tényt nézzük, ami miatt a nézeteltérés kialakult, mert elképzelhető, hogy alapvetően nincs is akkora feszültség közöttünk az adott témára vonatkoztatva, csak mindannyian mögé tettünk valami más, sokkal személyesebb dolgot, érzelmet, ami elvitte a beszélgetést a vita irányába.

Végül a harmadik tipp, hogy  ne akarjuk mindenárom megoldani a helyzetet, ne hergeljük bele jobban magunkat a vitába, mint szükséges. Mindkét fél mondhassa el a véleményét, és ha nincs közeli álláspont, akkor zárjuk le a vitát (ez lehet átmeneti, vagy végleges lezárás a vita tárgyától függően). Van  olyan állapot, amikor jobb egy kicsit távolabb menni, lehiggadni, és állni hagyni a dolgokat. Így később visszatérve lehet, hogy az adott helyzet már nem is tűnik  olyan feszültséggel telinek. Sokszor elég annyi is, hogy kimondhattunk az érzéseinket, hiszen ezáltal megkönnyebbülünk, megéltük, hogy társunk meghallgatott, odafigyelt rank. Azaz nem minden esetben kell az igazunkat megvédeni, kijárni, néha elég csak figyelni vagy a kimondás által megkönnyebbülni.

Porkoláb-Minarik Annamária

klinikai szakpszichológus

A tartós kapcsolat alappillérei

Nemrég olvastam az amerikai szakirodalomban egy kiváló cikket a tartós párkapcsolatok sikertényezőiről.  Néhány saját gondolattal kibővítve ajánlom figyelmetekbe az alábbiakban. Hasznos lehet Mindenkinek, aki szeretné tudni mi minden mentén kell dolgoznia mind önmagában,  mind kapcsolatá ahhoz, hogy hosszútávú, sikeres párkapcsolatban éljen. 

A legtöbben arra vágyunk, hogy életünkben  megtaláljuk a nagy Ő-t és, hogy boldog, hosszú kapcsolatban éljünk vele. Amikor egy helyes, idős házaspárt látunk kézenfogva sétálni, elképzeljük majdani önmagunkat is választottunk oldalán, igen, mi is így szeretnénk megöregedni. Ugyanakkor, amikor a realitásokat nézzük, azt láthatjuk, hogy a házasságok jelentős százaléka manapság válással végződik. A vágyunk és a magunk körül látott valóság között meglehetősen nagy szakadékot, hamis reményeket és üres ígéreteket találunk.

Mit tehetünk azért, hogy vágyaink realitássá váljanak? Honnan tudhatjuk, hogy kapcsolatunk a vágyaink irányába tart? Első körben szembe kell néznünk a  valósággal, és fel kell mérjük,  vajon rendelkezik- e kapcsolatunk azzal a néhány alappillérrel, amelyek mentén a közös jövőképet építhetjünk partnerünkkel.

Nézzük meg közelebbről ezeket az alappilléreket, mindezt tegyük úgy, hogy nem csak a másikra vonatkoztatva vesszük sorba, hanem önmagunkkal is szembenézünk közben. Hiszen a párkapcsolat mindig két emberről szól.

1. Bizalom – azaz megbízol-e a párodban?

A bizalom az első, és talán a legfontosabb kritérium. Ha ez nincs meg a kapcsolatban, a további alappillérek  együttes megléte is kevés lesz a tartóssághoz.

De mit értünk a bizalom alatt? Azt, hogy vajon megbízható-e a párom,  számíthatok-e rá minden helyzetben. Azaz betartja-e a megállapodásokat, és az ígéreteket? És vajon ugyanezt elmondhatja ő is rólam?

2. Az intimitás dimenziói- Te és a párod illetek-e egymáshoz az intimitás különböző dimenzióiban:

• Fizikai intimitás: ölelés-, csokolózás-, simogatás igényetek vajon egyezik-e?
• Érzelmi intimitás: az érzések kifejezési képessége megegyezik-e, azaz  hasonlóan meg tudtok-e nyílni érzelmileg? Vajon szavak, tettek, érdeklődések formájában ki tudjátok-e fejezni érzelmeiteket úgy, ahogy azt  a másik igényli?
•  Intellektuális intimitás: egymás intellektusa vonzó-e számotokra, fel tudtok-e nézni egymásra?Képesek vagytok-e odafigyelni és meghallgatni a másikat, őszinte érdeklődéssel az őt foglalkoztató témák iránt?
•  Közös aktivitás: Vannak-e közös, élményekkel teli időtöltéseitek? Olyan alkalmak, amelyeket a megosztott élmények mentén mindketten pozitív emlékekként őriztek meg?      

      3.  Milyen emberré válsz a párod mellet, azaz mit vált ki belőled?
      Vajon egy előnyösebb, vagy egy előnytelenebb oldalad mutatkozik meg a másik hatására? Es a Te hatásod belőle mit vált ki? Ő milyenné válik melleted? Szereted magad ebben a kapcsolatban? Ő szereti magát melletted

    

      4.  A párod kommunikációs stílusa növeli vagy rombolja az önbizalmad?

Hogy érzed magad, amikor a párod hozzád beszél? Értékes embernek, egyenrangúnak, elismertnek, vagy esetleg lenézettnek, megtűrtnek, megalázottnak? És vajon ő hogyan érzi magát amikor te szólítod meg, te beszélsz hozzá?

5. Hogyan bírkoztok meg  a konfliktusokkal?

A konfliktusok megléte természetes a kapcsolatokban és nem szükségszerűen teszi tönkre azokat, olykor még a kapcsolat előnyére is válhat. A kulcs abban rejlik, hogyan kezelitek a konfliktusokat. Harcoltok-e egymással konfliktus esetén, vagy netán valamelyik fél lefagy? Ha ezek valamelyike történik, kevés esélye van az elmozdulásnak és a hatékony konfliktus megoldásnak.  Ha azonban a helyzet megoldását és nem a másik fél legyőzését vagy támadását tartjuk szem előtt, akkor sokkal hatékonyabban tudjuk megoldani konfliktusainkat. Ha pedig megoldottuk a helyztetet, akkor a megbocsátás vagy elfelejtés a leghatékonyabb stratégia.

6. Hogyan bírkóztok meg a külső nehézségekkel, krízisekkel?

Vajon a krízisek, külső stresszorok közelebb hoznak egymáshoz vagy eltávolítanak? Nehéz élethelyzetben felnőttként vagy gyerekként álltok helyt? Képesek vagytok osztozni a rossz élményekben is, vagy csak a jókban?

     7. Egyetértetek-e anyagi kérdésekben?

Vitatkoztok-e vagy sem pénzügyi kérdésekben? Egyetértesz-e mindazzal, amire partnered költi a pénzt. És ő egyetért-e azzal, amire te költöd? Elégedettek vagytok-e általában azzal amitek van, vagy állandóan többre vágytok? Az anyagi kérdésekben egy csapatként tudtok döntést hozni?

Érdemes elgondolkodni ezen a hét alappilléren. Érdemes feltenni a kérdéseket, és legmélyebb őszinteséggel megválaszolni azokat mind a magunk, mind párunk oldalárol. Ha oszinték és nyitottak vagyunk, továbbá fejlődni akarunk, akkor  meglévő, vagy jövőbeli kapcsolatunkat a hét alappilér mentén csodálatos társkapcsolattá formálhatjuk. Ne féljünk tehát a kérdésektől és a válaszok mentén történő szembenézésektől. Kulcsot jelentenek önmagunkhoz, társunkhoz és kapcsolatunk harmóniájához.

Porkoláb-Minarik Annamária

Klinikai szakpszichológus

Őszinte figyelem

A minap olvastam ezt a posztot, s gondoltam megosztom Veletek. Dr. Zacher Gábor toxikológus szavait idézi, és mélységesen egyetértek vele. Az őszinte figyelmet megérzi minden ember, a gyerekek még különösen fogékonyak rá...Ha nem kapjuk meg, sérülékenyek vagyunk, és úgy érezzük magunkra maradunk élményeinkkel, legyen az pozitív vagy negatív. Ez pedig kihat kapcsolatainkra, önértékelésünkre. Ha mindezt gyerekünkkel tesszük, az ő életének alapjait tesszük le. Nem mindegy, milyen alapokat...

"Amikor a gyerek azt mondja, hogy „Apa, szeretnék veled beszélni!" vagy „Apa, szeretnék neked valamit mutatni!", az lehet, hogy csak valami hülye játék a számítógépben, ami nem feltétlenül érdekel minket, de akkor se azt mondjuk, hogy „fiam, nem érek rá, nem látod, meccs van, híradó van, olvasok", bármi egyéb. „Anya szeretnék veled beszélni!" „Fiam, mosnom/főznöm/takarítanom kell…" Nem. Ez pontosa
n olyan, mint a halál, meg a hasmenés. Ha menni kell, hát menni kell. Le kell mindent tenni, nincs az a híradó, nincs az a meccs, ami ennél fontosabb lenne, mert a gyerek kétszer fog ilyet mondani, harmadjára nem fog hozzánk fordulni azzal, hogy ezeket a kéréseit vagy kérdéseit, ötleteit, vagy bármit megpróbálja bemutatni nekünk.
És elmegy. És eltávolodik, és úgy fogunk együtt élni a családi kubatúrában, a lakáson belül, mint az idegenek.
Apa, anya, gyerek, látszatra csupa szív, szeretet, mint a Mézga család, de valójában nem ismerik egymást, mert egymással hátnak élik az életüket vagy ki-ki „a saját számítógépében.
-Zacher Gábor-"

Házassági tévhitek

Rengeteg sztereotípia, tévhit él az emberek fejében a házassággal kapcsolatban. Érdemes kicsit szemügyre venni néhányat mélyebben, analitikusabban,  hiszen ha tudatosítjuk a rejtett csapdáinkat, az kapcsolataink, házasságunk és elköteleződési kedvünk előnyére válhat.

Vegyük sorra, a leggyakoribb tévhiteket, buktatóikat és az általuk hordozott kapcsolat építő lehetőségeket.

1. „Most már lazíthatok”

Gyakran hallunk arról, hogy valaki az udvarlás, a „vadászat” időszakában mindent megtesz, hogy megszerezze a másik figyelmét, szerelmét, tartósan felkeltse érdeklődését – de amint elköteleződnek, leereszt, ellazít, hiszen már „megkapta zsákmányát”. Holott egy párkapcsolat mindig két emberről szól, muszáj fejlődni benne, és ha nem fejlődik együtt a két fél, akkor sajnos az előbb-utóbb konfliktushoz vezethet. Nincs egy meghatározott „boldogságállapot”, amely mindig ugyanúgy marad. Csak egy példa: megeshet, hogy a párunk új főnököt kap, s ez szorongással, stresszel tölti el, ezért egészen máshogy reagál a párkapcsolati helyzetekre, mint korábban. Ilyenkor érdemes vele együtt változnunk, esetleg a korábbitól különböző módon fenntartanunk a vonzerőnket a házastársunk irányában.

2. „Vége a szabadságnak!”

A házasság ellentmond ennek az evolúciós vadászösztönnek, azaz mégsem: már a választáskor vadászik a férfi, és azt a nőt keresi, akinek életerős, szép gyermekeket nemz. A házasság nem jár szabadságvesztéssel, hiszen nem vagyunk összekötve a másikkal, de nyilván megfontolt, érett döntés eredménye, amikor már nem ugrálunk egyik kapcsolatból a másikba. Aki mégis úgy érzi, hogy rabságba esik, ha házasságot köt, annak a személyiségében keresendő a tévhit oka és gyökere.

3. „A gyerek teszi teljessé a házasságunkat”

Sokszor ez valóban így van, de gyakori, hogy a gyerek érkezése inkább konfliktusokat hoz a nem túl stabil házasságba, hiszen mind a nő, mind a férfi számára stresszhelyzetet jelent a baba megszületése. A nőnek új testképpel kell szembenéznie, amitől megváltozhatnak a nőiségével kapcsolatos érzései, minden figyelmével a gyerek felé fordul, meg kell tanulnia az anyaság új szerepkörét, a férfi pedig kissé sértett lehet, mert kevesebb figyelem jut neki, de a felelősség és a tehervállalás fokozottan nehezedik rá. Ez mindenképpen nehéz élethelyzet, a labilis kapcsolatokat megviselheti, és akár a két fél eltávolodásához is vezethet, ha nem mérik fel előre, érett felnőttként, hogy milyen pozitív és negatív következményekkel járhat a kapcsolatuk számára a baba születése.

4. „Most már mindig mindent együtt csinálunk”

Személyiség kérdése, ki mit gondol a házasságról. Nem feltétlenül célszerű mindig mindent együtt csinálni, bár kétségtelen, hogy vannak párok, akiknél ez nagyon jól működik. Attól azonban nem kell félni, hogy már nem lehet „önálló” életünk: a normális házasság nem rabság – lásd fent –, tehát mindkét fél megőrizheti saját baráti körét, és nem muszáj csak közös programokban részt venni. Ha időnként önálló programokat szervezünk magunknak – például a barátnőinkkel, sporttársainkkal stb. –, az plusztöltetet is adhat a kapcsolatnak!

5. „Esténként úgyis együtt vagyunk, hétvégén mehetek a saját utamra”

Ne keverjük össze az együtt töltött „rutinidőt” az együtt töltött élményszerző idővel! Nem jelenti ugyanazt az élményt, ha együtt vagyunk a takarítás alatt, vagy ki a számítógépét, ki a tévét nézi a másik társaságában, mint amikor elmegyünk moziba, vagy gyertyafénynél megvacsorázunk, csak egymásra figyelve! Az együtt töltött időnek inkább a minősége, és nem a mennyisége számít – a jó minőségű, élményszerző együtt töltött idő még inkább összekovácsolhatja a párt, míg ha csak rutinból vagyunk együtt, akár sok-sok ideig, kevéssé figyelve a másikra, akkor az elhidegüléshez, eltávolodáshoz vezethet.

Porkoláb-Minarik Annamária

Klinikai szakpszichológus

Nemek közti kommunikáció

A kép szemléletesen tükrözi a nők és férfiak közti egyik legalapvetőbb kommunikációs probléma lényegét. Már egészen kisgyermekkorban eltérően szocializálják a nemeket a külvilággal való kapcsolódásra. A fiukat alapvetően akcióra és megoldásokra nevelik, míg a lányokat saját belső élményeik átélésére, megértésére. Részben ebből is fakad az a sok nő által megélt negatív élmény, miszerint férfi társa leértékeli, alámínősíti érzelmi életét. És ilyenkor bizony sok esetben jön a verbális megtorlás, veszekedés formájában. Pedig valójában egy koragyerekkorban bevésett program fut le automatikusan. Ha megtanulunk nézőpontot váltani, és a másik alapvető szükségletét meglátni a sajátunk mögött vagy mellett, közeledhetünk egymáshoz. De ehhez mindkét félre szükség van. Az "ÉN és TE" helyetti "MI" világ csak együtt, közösen megmunkálva képes felülírni a bevésődött forgatókönyveket.

A bántalmazott gyerek lelkivilága

Az érett személyiség egyik legfontosabb ismérve a nézőpont váltás képessége. Azaz, képes vagyok-e arra, hogy saját érzéseimet, gondolataimat félretéve a másik ember helyébe képzeljem magam. Finoman ráhangolódva megértsem, megéljem amit átél. Elsőre mindez nem tűnik olyan nehéznek, egészen addig, amíg mi magunk nem vagyunk érzelmileg érintettek az adott helyzetben...
Az alábbi video a bántalmazott gyerekek nézőpontjába helyez bennünket.

http://www.youtube.com/watch?v=XwdUXS94yNk&feature=player_embedded

A férfiak az érzelmek - 2. rész

A sikerorientált világban a férfiak hamar megtanulják, hogy az áldozat iránti könyörületesség veszélyezteti saját pozíciójukat. Ez a világkép azonban az érzéketlen ember kitermelője, ahol a teljesítmény mindenek felett áll. Ahhoz, hogy ez létrejöhessen, a  férfinak ki kell fejlesztenie egy olyan personát (szerepszemélyiséget), amelyet a patriarchiális értékek jutalmaznak. Ennek látszólagos nyeresége a férfi számára mindaz, hogy perszónája segítségével megszűri azokat az információkat, helyzeteket, amelyek énje  teherbíró képessége szempontjából fontosak, azaz a választott személyiség mentén kizárhatja tudatából mindazt, ami összeférhetetlen azzal, és feszültséget kelt benne. És ha innen nézzük, könnyen érthetővé válik az is, hogy a teljesítménykényszer miatti rohanás mögött sok esetben az áll, hogy ne kelljen szembenézni a az elfojtott érzelmek és fájdalmak miatti feszültségekkel.

Ha a szeretetet hatalomra cseréljük, elérhetjük ugyan a status quo látszólagos legyőzhetetlenségét, de vajon milyen áron? Az ár a pszichikus és ezzel kihatásban a testi működések mentén jelentkezik.  Aki érzéketlen, előbb utóbb szociálisan kirekesztetté válik, a szeretetkapcsolatai tönkremennek, és egy idő után  már csak a tükör marad valódi társául. Ez pedig izolációt jelent, aminek következménye igen negatív a személyiség szempontjából. Minden ember alapvetően társas lény, mind a  pszichés jólétünk szempontjából, mind identitásunk fenntartásához alapvető a mások általi elismerés, elfogadás és a szeretet kapcsolat.

De honnan veheti észre valaki, hogy tévúton jár?

A jungi alapfunkciókra (gondolkodás, érzés, intuíció, érzékelés) visszatérve, ha valamelyik irányultság vagy funkció túlzottan dominál a személyiségben, akkor az ellentétpárja elnyomva marad. Azaz ha valakinek az irányultsága  pl. érzékelő (azaz túlzottan a külső ingerekre figyel) akkor intuitív oldala (belső, mély megérzései) háttérbe szorulnak. A személyiség teljes kibontakozásához - azaz harmonikus működéséhez, és kiegyensúlyozottságához) minden funkció és irányultság fejlesztése szükséges. Az elnyomott funkciók erősítése érekében ezért a tudattalan folyamatosan jelzéseket küld az egyénnek szimbolikus formában. Sokszor ezek a jelzések észrevétlenek maradnak( pl. apró konfliktusainkat ledegradáljuk, a másik hibájának tulajdonítjuk) arra kényszerítve  mélyebb pszichénket, hogy egyre erősebb jelekkel próbáljon szembesíteni bennünket, hogy tévúton járunk.

Az apró jelek- a szeretet kapcsolatok romlása, az emberek "érthetetlen " reakciói" vagy sok esetben a kísérő testi tünetek (szorongás, vegetatív

reakciók, idegesség, szívproblémák, baleseti hajlam, stb), mind-mind jelzés értékűek. Ha nem vesszük figyelembe ezeket a jeleket, egyre nagyobbak formájában üzen a tudattalan, így olykor drasztikus a megállítás, pl. egy infarktus, vagy a családi , baráti kapcsolatok széthullása a - pszichikus értelemben vett- magány.

És persze elképzelhető a tudattalan olyan megoldása is, amikor hirtelen "személyiségváltozás" következik be, és a pl. szélsőségesen racionális férfi egyik napról a másikra szélsőségesen érzelem vezéreltté válik, mindannak az ellenkezőjét téve, amit korábban magáénak vallott. Ez a tudattalan kompenzációja, az elnyomott funkciók felszínre hozatalával. Sajnos ez szintén megterhelő mind a személynek aki átéli, mind a környezetének, akiket sok esetben hibáztat, kirekeszt, ignorál. 

A tudattalan figyelmeztet, hogy extroverzió helyett lassítani, befelé figyelni kell, és, hogy érdemes napról napra " tükörbe nézni"- legyen az önvizsgálat, vagy mások tükrének befogadása. Önismerettel, introverzióval esélyt kap arra az ember, hogy egyensúlyt teremtsen és ezzel önmagához közelítsen, apró, kontrollált lépésekben, kiküszöbölve a tudattalan szélsőségesnek megélt megoldási formáit. 

Porkoláb-Minarik Annamária

klinikai szakpszichológus

A férfiak és az érzelmek 1.rész

Meglepő lehet a cikk tartalma ezen az oldalon, mivel ez a blog a nőiségről szól.  Mégis úgy gondolom, nem kis létjogosultsága van itt egy férfiakról szóló írásnak, hiszen szó nélkül nem mehetünk el a férfiak mellett, ők alappilléreink nőiességünk megélésében. 

Ha ma valaki igazán sikeres, erős férfi  akar lenni, sajnos hajlandónak kell mutatkoznia arra, hogy elnyomja az érzelmeit, és, hogy a világ elismeréséért és a sikerért folytatott küzdelmet a családi kötelék elé helyezze. A versenyorientált helyzetekben, nincs helye a sérülékenységnek, gyengeségnek, a versenyben vagy nyer, vagy veszít valaki, így elfogathatatlan az ellenség iránt érzett empátia, részvét. A patriarchális világkép erősíti a felsőbb hatalomnak való engedelmesség értékét, és a hatalom megtartása az elsődleges cél, bármi áron, amely azonban erőszakos helyzetekhez vezethet. A patriarchátus világkép egyenlőséget tesz a gyengeség, tehetetlenség és a saját sebezhetőségünkről kialakított felfogásunk közé. Mindezek hatására, érthető, hogy a férfiak nehezen beszélnek érzéseikről.

Mielőtt közelebbről megnéznék e téma pszichés vetületét, pár szóban Carl Gustav Jung nevéhez fűződő jungi analitikus irányzat személyiség koncepcióját szeretném ismertetni, a szerepelmélet, a személyiség irányultsága és a tudat funkcióinak bemutatásával. A szerepelméletből jelen téma aspektsából amit kiemelnék, az a persona, a társas alkalmazkodás maszkja az arc, amit a külvilág felé mutatunk a kívánatos szerepekkel. Persona szerep pl. a férfiak esetében az ’Apa szerep’, ’Fiú szerep’ , ’Főnök szerep’,’Férj szerep’, stb. A persona alakulására mind a szocializáció, mind a bennünk lévő archetípusok (tudattalanban rejlő tartalmak) befolyással vannak. A persona azonban sokszor torzul, ilyen torzulás pl.: ha a személy egyes szerepei túl merevek, túl gyengék, ha túl nagy az eltérés a kívánt és a reális szerep között, ha túlzottan azonosul az én valamelyik szerepével, ha képmutató, vagy ha nem képes az életkorához, társadalmi szerepéhez illeszkedni. A perszóna poláris ellentéte az árnyék személyiség , mindaz, ami nem akarunk lenni, amit elfojtunk. Jung mélylélektanában a persona és az árnyék személyiségtényezői mellett, igen hangsúlyos a személyiség két fő irányultsága is az introverzió és extroverzió is, amely a külső avagy belső világ felé való érdeklődés. Az introvertált személyre jellemző, hogy a személyisége a belső, szubjektív ideák alapján alakul ki, és önállóságra törekszik. Az extrovertált személyiség az objektív világ, a tárgyak és emberek hatása alatt áll, szüksége van másokra. Bár mindkét típus jelen van minden emberben, az egyik típus dominál a személyiségben. Ezek mentén a tudatos én által irányított négy fő funkció jelenik meg, amelyek a környezethez való alkalmazkodást segítik, két-két ellentét párban, a: gondolkodás - érzés, intuíció - érzékelés. A mai emberre jellemző a gondolkodás funkciója, racionális, logikus és okos. Segédfunkciói az érzékelés és az intuíció. Ezek képesek kompenzálni a gondolkodás egyoldalúságát. Akinek a tudat működését meghatározó funkciója a gondolkodás, annak a tudattalanját az érző funkció határozza meg. Azaz, ha túlzottan dominál a gondolkodó funkció, az érző a tudattalanon keresztül fog munkálni. És ugyanígy, akinek az intuíció a tudati fő funkciója, a tudattalanja érzékelő lesz. A személyiség fejlődése magával hozhatja a tudattalan funkciók kiteljesedését. A pszichikum önszabályozó rendszer, azaz az ellentétek egyensúlyára épül, ezért fontos, hogy az egyensúlyt az adja, ha az ellentétek kiegészítik egymást. A tudattalan és a tudatos egyformán fontos, így a működésüket meghatározó funkciók is. A tudat tulajdonképpen hasonló, mint egy fénycsóva, amely által csak azt látjuk, amire odavilágítunk. Nagyon fontos, hogy a tudattalan tartalmak is beintegrálódhassanak a tudatba, mert ezáltal láthatjuk teljes önmagunkat, illetve a minket körülevő valóságot. Ezért különösen fontos a mások tükrében való önvizsgálat, hiszen a saját tudatunk fénycsóvája sokkal kevesebbet enged láttatni, mint ha mások szemével is megnézzük önmagunkat. Természetesen örökletesen adott, hogy melyik irányultság és funkció erős bennünk, ugyanakkor tőlünk függ, hogy melyiket, mennyire műveljük ki. 

Visszatérve a sikerorientált férfiak személyiség alakulására, elmondható, hogy a szocializáció igen korán megkezdődik, a gyermekeket már születésük pillanatától a nemek szerint eltérő módon, eltérő elvárások mentén nevelik a szülők. A kisfiúktól más viselkedésmintákat, más érzelmi reakciókat címkéz helyesnek a környezet, mint a kislányoktól. De ez nem csak a tudatos nevelésben, hanem az önkéntelen, tudattalan reakciókban is megnyilvánul, másképp reagálnak a felnőttek az eltérő nemű gyermekekre. A fiú gyermekek igen korán megtanulják elfojtani érzelmeiket, hiszen már 3-4 éves korban a szülők és a környezet jutalmazza a hősies magatartásformát- ami annyit tesz, hogy a kisfiú nem mutathatja, nem élheti ki a fájdalmait, ellenkező esetben büntetés jár. Ugyanígy a túl érzelmesnek címkézett fiúgyermek is "büntetésnek" van kitéve az ösztönös viselkedésért, ezért hamar megtanulja elfedni érzelmeit, amellyel egy életre szóló viselkedésminta alapjait sajátítja el. Sok felnőtt férfi akarva sem képes beszélni az érzelmeiről, hosszú idő, míg leperegnek az évek alatt felépített védőbástyák. A férfiak sokkal hamarabb beszélnek racionálisan megfogható, feladatorientált helyzetekről, megoldásokról, mint a bennük lakozó feszültségekről, fájdalmakról avagy szorongásokról. A másik nem hajlamos félreértelmezni a férfiak ’racionális’ megnyilvánulásait, és könnyen megcímkézik a férfiakat empátiátlansággal, mi több, a férfiak ezt hajlamosak elfogadni. A valóság pedig csak arról szól, hogy nem engedik meg maguknak, hogy azt érezzék, amit a nők, a megbántottságot, sebezhetőséget, hiszen az státuszukban fenyegeti őket. Sok esetben ez nem tudatosul, a reakcióktól és a bennük mélyen elnyomott érzelmektől ugyanakkor bizonytalanságot, szenvedést élnek meg. A belső bizonytalanság, elfojtott érzelmek által keltett érzéseket úgy próbálják jelentékteleníteni, hogy nem beszélnek róla, és elterelik a figyelmüket, hogy ne is kelljen azokra az érzésekre gondolniuk. Azokat az érzéseket engedik be, amelyek cselekvésre sarkallják őket (pl. a szerelem), vagy amivel valamely konkrét eredményt érhetnek el. Azokkal az érzelmekkel, amik sebezhetővé, tehetetlenné teszik őket, jóval óvatosabban bánnak.

foly. köv....

Porkoláb-Minarik Annamária

klinikai szakpszichológus

A kapcsolatban bontakozó lélek

Winnicottot idézve nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a gyermek az anya-csecsemő egységből bontakozik ki, amelyhez elengedhetetlen, hogy az anya a csecsemőre hangolódjon, figyelme ráirányuljon mind érzelmileg, mind viselkedésben . Ebben a lélektani folyamatban nem a szükségletek ki vagy nem kielégítésén van a hangsúly, hanem azon, hogy az ujdonsült édesanya hogyan reagál a gyermekére, és azon, hogy kellően be tudja-e szűkiteni figyelmét a csecsemőre. Az anya az a személy az újszülött számára, aki támpontot ad a gyermeknek saját élményei definiálásához, ő szűri, formálja és ruházza fel jelentéssel gyermeke számára, mind a külvilágból, mind a belvilágból eredő ingereket, élményeket. Kimondható, hogy az anya érzelemtükröző kapacitásán múlik a csecsemő önértékelésének optimális fejlődése. 

http://videa.hu/videok/emberek-vlogok/bamulatosan-szep-babamosdatas-baba-mosdatas-ujszulott-GqkAUvAfkziq47IQ

Szavak és gondolatok

A képet nézve két dolog jutott egyszerre eszembe. Az egyik, hogy milyen sok esetben gondolunk jóval többet egy helyzet mögé, mint ami valójában megérné a szót. A másik, hogy sokszor mennyire nehéz szavakban kifejezni mindazt amit belső monológként magunknak végigsorolunk. Ha megtanuljuk a realitást látni a belsőnk által vezérelt kreált valóság helyett, és képesek leszünk megfelelően kommunikálni a belső világunkat, akkor jó úton járunk a harmónikusabb kapcsolatok megélésének irányába.

Az önismeret kapcsolatainkban

Az önismeret hangsúlyossá vált fogalom napjainkban, sokféle formában és helyen találkozhatunk vele.  A pszichológiában kiemelt jelentőséget tulajdonítunk neki, összekapcsolódik a tudatosság fogalmával, egyfajta törekvés az irányba, hogy egy ember összefüggéseiben lássa motivációit viselkedésével, képessé váljon kontrollálni a saját életét.

Mivel életünket kapcsolatok hálójában éljük, pszichológiai lényként alapvetően szükséges a társas közeg ahhoz, hogy kellő önbizalommal rendelkezzünk és jól érezzük magunkat. Szociál-, és személyiségpszichológiai kutatások, elméletek bizonyítják, hogy a társas kapcsolatok minősége meghatározó az életminőség szempontjából. Kihat testi, lelki egészségünkre, teljesítményünkre, közérzetünkre. Születésünk pillanatától fogva személyiségünk alapvetően társas interakciók mentén fejlődik, és egész életünk során folyamatosan az én és a másik viszonylatában határozzuk meg magunkat.

A pszichológián belül az úgynevezett pszichodinamikus modell képviselői azt hangsúlyozzák, hogy a viselkedést főképp tudattalanul ható pszichés erők határozzák meg, melyek egymással dinamikus kapcsolatban állnak, vagyis ezen erők együttes, ám korántsem statikus működése határozza meg alapvetően az emberi cselekvést.

Ha két ember kapcsolatba kerül egymással, akkor tulajdonképpen ez a kapcsolati mód a bennük zajló pszichés erők mentén történik. Ha saját belső pszichés működésünkkel tisztában vagyunk, akkor képessé válunk arra, hogy kapcsolatainkban tudatosabban vegyünk részt. Ha látjuk saját belső működési módunkat, esetleges szorongásainkat, frusztrációinkat, amelyekkel egy kapcsolatba belépünk, akkor képesek vagyunk ezekre befolyást gyakorolni. A legtöbb ember társas kapcsolataiban az önmagáról alkotott kép, korábbi kapcsolati tapasztalatai alapján van jelen és kellő önismeret nélkül saját szorongásait, frusztrációit beleviszi a másik emberrel való kapcsolatába, megalapozva ezzel az aktuális vagy jövőbeli konfliktusokat.

Ha jól működő és harmonikus emberi kapcsolatokra vágyunk - legyen az párkapcsolat vagy munkahelyi kapcsolatok -, érdemes végigelemezni másfajta nézőpontból is a kapcsolati konfliktusainkat. Ha ezt tesszük, azt fogjuk tapasztalni, hogy a legtöbb kapcsolati konfliktusban energiáink jelentős részét azzal töltjük, hogy a másik ember viselkedését elemezgetjük, vele foglalkozunk, és próbáljuk megmagyarázni, hogy őt mi mozgatta, miért állt elő a konfliktus miatta.

Önmagunk igazában biztosak vagyunk, saját élményeinket, érzéseinket és viselkedésünket kevéssé nézzük át tüzetesen. Azonban ha ennek ellenkezőjét tesszük, és abból indulunk ki, hogy konfliktusaink belső pszichés működésünk termékei, amelyek valójában bennünk zajlanak, csak a partnerünkre vetítve kívül éljük meg őket, akkor képesek lehetünk nézőpontot váltani. Azaz a másik helyett önmagunkba mélyedve elkezdhetünk ránézni arra, mit is éreztünk mi magunk, mit is gondoltunk magunkról a konfliktusban, és ezek mentén mi hogyan is viselkedtünk, hol voltunk felelősek azért, hogy a helyzet kialakult.

Ha ilyen szemüvegen keresztül közelítjük meg kapcsolatainkat, akkor előbb, utóbb rátalálunk valami nem teljesen láthatóra, amelyről kiderül, sokkal inkább rólunk szól, mint a másikról. Ugyanakkor fontos látnunk, hogy az önmagunkba mélyedés nem könnyű feladat, sok nehézséggel és szenvedéssel jár együtt.

Természetesen okozhat kisebb, nagyobb "krízist" egy-egy ilyen  felismerés. De fontos tisztában lennünk a krízis lélektani jelentőségével is, hiszen maga a krízis fogalmának definíciója érdekes összefüggésekre világít rá. A krízis szó kínai írásjegye remekül szemlélteti azt a kettősséget, ami egy ilyen helyzetben megjelenik. Az írásjegy két alapjelből tevődik össze: az egyik jelentése "veszély", míg a másiké "lehetőség". És bár a krízis szélsőségesen megterhelő élethelyzetet jelent, a kevésbé megterhelő, de alapvetően kellemetlennek felfogott változások megélése is nagyban függ attól, hogy milyen oldalról, hogyan fogjuk fel azokat. Ha egy kapcsolati konfliktus mentén megélt kellemetlen felismeréshez jutunk önmagunkról, az segíthet abban, hogy elemezzük, vizsgáljuk saját szerepünket, a konfliktus kialakulásában, és ennek kapcsán önmagunk és viselkedésünk megfelelő változtatásával új lehetőségek felé nyithassunk. Ha tudatában vagyunk annak, hogy mi magunk hol vagyunk benne konfliktusainkban, akkor a másik emberrel való kapcsolatunkon javíthatunk, mivel ha mi magunk változtatni kezdünk viselkedésünkön, a dinamikai törvények alapján óhatatlanul változni fog a másik ember velünk való viselkedése is. Érdemes tehát kritikus szemmel önmagunkba mélyedni, hiszen ezzel kulcsot kapunk a változtatáshoz és kapcsolataink alakításához.

Porkoláb-Minarik Annamária

klinikai szakpszichológus