....a „Tudod, hogy ketyeg a biológiai órád?” típusú ártatlan kérdésekről
„Jaj, de rég láttalak, mi újság veled, bepasiztál már? Neeem?! De hát ugye tudod, hogy ideje már, neked is ketyeg a biológiai órád! Tik-tak-tik-tak-tik-tak…” Vajon hány olyan 25 -30 év feletti szingli lány van, aki még nem hallotta ezt a kérdést? Mindannyian tudjuk a választ: valószínűleg egy kézen megszámlálható. És ez csak egy a sok közül, amit napjainkban egy nőnek mosolyogva illik elviselnie. Mert ha az ember lánya egyet teljesít a kiírt feladatokból, az éber figyelők azonnal előállnak az újabb és újabb teljesítendőkkel.
Ha bepasiztál, akkor mikor lesz már az esküvő? Ha megházasodtál, akkor mikor jön már a gyerek? És így tovább, soha nincs vége. Lassan azt sem tudjuk, hova meneküljünk a külvilág felől érkező elvárások elől. Szép dolog az önmegvalósítás, de talán attól az „ön” szócskától kellene vezérelt legyen, nem a mások által teremtett megfelelési igényektől. Mert merjen bárki is más utat választani, a külvilág folyamatosan igyekszik majd visszatéríteni.
De érdekes szempont megnézni, hogy vajon elgondolkodik-e az, aki felteszi ezeket az ártatlan kérdéseket, hogy milyen is ezt kapni a másik oldalon? Vagy megfordul-e a fejében, hogy mi a célja ezekkel a kérdésekkel? Mert ha sorra vesszük őket, valójában rájövünk, hogy az ártatlannak tűnő, egyesekben mosolyt fakasztó kérdés valójában kemény konfrontációt jelenthet a kérdezett számára. És a nem megfelelő időben, nem szakértelemmel kapott konfrontáció sokkal többet árt, mint használ. Hiszen gyakran az a 30 év körüli szingli nő nem azért szingli, mert egyedül akar lenni, mi több: nem túl boldog magányában. Vagy az a fiatal nő, aki már jó ideje együtt él a társával, de még nem házas, nem kérheti meg a saját kezét. És gyakran a fiatal pár, akik valamiért még nem állnak készen a szülői szerepre, nem vállalhatnak gyermeket csak azért, hogy megfeleljenek a külvilág elvárásainak.
Az ilyen jellegű kérdések rombolóak lehetnek, mert nem mindig van ráhatása a megkérdezettnek az élethelyzetére, mégis a kérdés maga felelőssé teszi. Előfordulhat, hogy maga is vágyik arra a bizonyos dologra, a jelenlegi út, amin jár, nem az eltervezett választása, csak épp nem sikerül az, amit elképzelt. Átmeneti állapot ugyan, de mégsem kellemes. És a kérdés, ami rendíthetetlenül jön, ezeket az érzéseket feszegeti.
De vajon miért teszik fel egyesek ezeket a kérdéseket? Aki kérdez, belegondol-e abba, hogy ezzel olyan elvárást teremt, aminek ha a másik fél nem felel meg, kudarcra ítéli vele? Vagy épp ez a cél? Hogy a másik elgyengüljön? És vajon eljut-e odáig, hogy feltegye magának a kérdést: miért akarja ő gyengíteni a másikat? Lehet, hogy valami önigazolás áll a háttérben? Valamiért látnia kell, éreznie, hogy a másik ember élete sem felhőtlen? Nem csoda, hogy nehezen választjuk a járatlan utat, hiszen a járt úton haladók folyamatosan gondoskodnak arról, hogy növeljék szorongásainkat. Talán ezzel igazolják, hogy maguk miért maradnak az ismerős keretek között, miközben tele vannak meg nem valósított vágyakkal? Érdemes elgondolkodnunk egy kicsit ezen, akármelyik oldalt is képviseljük. Így lehet ugyanis egy ártatlan kérdést önismeretünk mélyítésére használni.
Porkoláb-Minarik Annamária
klinikai szakpszichológus
